2020. június 2.  Vissza
Csörögi Gábor
A hét színésze, 2020. 23. hét
Kisújszálláson született, és már gyerekkorában az előadóművészet egy igen különleges szeletébe kóstolhatott bele. Ifjú éveinek köszönhetően rövid, de annál kalandosabb életút áll mögötte, nem is tudom mit gondolnék, ha valaki önéletrajzában azt olvasnám, hogy évekig csendbohócként kereste a kenyerét. Csörögi Gábor nem régen érkezett a Kabóca Bábszínházba, így még mi is csak ismerkedünk, ismerjétek meg – velem együtt – egy kicsit jobban.
Szántó Viki: Hogyan kerültél a színészi pályára?
Csörögi Gábor: Szentesre jártam a Horváth Mihály Gimnázium Irodalmi-drámai tagozatára, ahol nem elsősorban színészeket képeznek, hanem arra koncentrál az oktatás, hogy gondolkodó emberek kerüljenek ki az iskolapadokból. Innen a KIMI-be kerültem, ami egy hároméves felsőfokú OKJ-s színészképzés, de ami ennél is fontosabb, hogy a Kolibri Gyermek-és Ifjúsági Színház gyakorlati helye, így én már ismerkedtem korábban is a bábművészettel, Szívós Károly és Török Ági szeretették meg velem a báb műfaját.
Sz. V.: De már gyerekkorodban kacérkodtál az előadó-művészettel, annak is egy igen különleges formájával.
Cs. G.: Hatéves koromtól kezdve foglalkoztam elég komolyan középkori vívással, valódi páncélokkal, buzogányokkal, íjakkal, számszeríjakkal, szakállas puskákkal, ágyukkal, középkori mindennel, ahogyan azt kell. A Kisújszállási Szabad Lovagok rendje szervezi ezt az oktatást, aminek én is a tagja lehettem. Már egészen pici gyerekként nagy rajongója voltam a lovagi történeteknek, ezért kerültem ebbe a körbe, majd bejártuk az egész országot, a Visegrádi Lovagi Játékokon is mi léptünk fel. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy valóban innen indul a színészi karrierem, hiszen már hatévesen imádtam belebújni egy apród szerepébe. Később fegyvernökké léptem elő, a lovaggá ütésemet sajnos nem sikerült kivárni, mert a gimnázium mellett nem tudtam teljes időt szentelni ennek a különleges hobbinak. Nagyon izgalmas pontja volt ez a gyerekkoromnak, hiszen párviadalokat csináltunk, volt, hogy teljes csatajeleneteket rekonstruáltunk.
Sz. V.: Kiemelkedő, hogy hatévesen már ennyire elköteleződtél valami iránt, nagy lehet benned a kitartás és a szorgalom.
Cs. G.: Szerintem ezeket az értékeket gyerekként kell megtanulni. Az elhivatottság az egyik legfontosabb erény, nálam a színház például ilyen dolog. Abban sokáig nem voltam biztos, hogy színész akarok-e lenni, mert jó ideig színház- és filmkritikával akartam foglalkozni, de aztán a gimnáziumi utolsó évem során a szüleim és barátaim nyomására jelentkeztem mégis színésznek. Nem bántam meg, mert valóban egy elég gyakorlatias ember vagyok.
Sz. V.: Milyen élmény volt a KIMI?
Cs. G.: Az, hogy bekerültem egy konkrét színházba, az nagyon felemelő érzés volt, szuper volt végre olyan közegben mozogni, ami színházi keretek között működött. Az iskolában nekem nem annyira az oktatás, mint a személyi része volt a meghatározó, mind a tanárok, mind a diákok között nagyon jó embereket ismertem meg. A Kolibriben még játszom két előadásban, de ezeket a szerepeket vissza fogom adni jövőre, mert Veszprémre és az itteni munkára szeretnék koncentrálni.
Sz. V.: Miért szerződtél le a Kabócába?
Cs. G.: Mert már nagyon sok, nagyon fura munkám volt, és valami állandót, valami stabilat kerestem. Belekóstoltam a vendéglátásba, leginkább pohárszedőként dolgoztam különböző szórakozóhelyeken, aztán dolgoztam bonbon műhelyben előadóként, de a csokoládékészítés rejtelmeibe is belekóstoltam, konkrétan csokinyalókát öntöttem. Szuper dolog volt, mert nagyon édesszájú vagyok, de nem ezzel akartam foglalkozni. A legérdekesebb munkám azonban a csendbohóckodás volt.
Sz. V.: Kérlek ezt fejtsd ki bővebben, mert fogalmam sincs, hogy ez mi lehet.
Cs. G.: Budapesten a népszerű partinegyedekbe kerestek csendbohócokat, akiknek az volt a dolguk, hogy csendre intsék a szórakozni vágyó embereket, hogy az adott lakóközösségnek esélye legyen aludni.
Sz. V.: Tehát bohócnak öltözve jártad Budapest bulinegyedeit, hogy csendre intsd a javarészt külföldi turistákat, nem lehettél túl népszerű. Erre a lakóközösség bérelt fel?
Cs. G.: Nem, egy barátom fejéből pattant ki az ötlet, egy ideig elég jól is ment a dolog, aztán abbamaradt, de nem azért, mert nem volt ránk, csendbohócokra igény, inkább azért, mert az egyéb elkötelezettségek miatt már egyre kevesebbet tudtunk dolgozni.
Sz. V.: Színészi feladatnak fogtad föl?
Cs. G.: Abszolút. Olyan szituációkba keveredtem, el sem tudod képzelni. Azért nem mindenki veszi ám olyan jól, hogy egy magát csendbohócként definiáló fiatal srác azért lobbizik, hogy a másik maradjon csendben, miközben az ember éppen bulizna. Az egyik kedvenc ilyen helyzetem egy orosz csapattal volt, akik közül mindenki úgy nézett ki, mintha egymás testőrei lennének, és persze senki sem beszélt egy kukkot sem angolul. Az ember hamar megtanul improvizálni, meg karakterben maradni egy-egy ilyen furamód éles helyzetben.
Sz. V.: Ez volt az eddigi legizgalmasabb színészi feladatod?
Cs. G.: Nem a legizgalmasabb, inkább a legkülönlegesebb.
Sz. V.: Huszonhárom évesen azért elég gazdag élettapasztalattal bírsz. Mik a további terveid?
Cs. G.: Nekem a színház a további tervem. Nem tudnék már mással foglalkozni, ez az egy dolog motivál. Veszprém pedig különösen tetszik, mert alföldi gyerekként számomra döbbenetes, ha történik valami egy természeti tájon, és nemcsak egy síkság, szóval úgy érzem elég jó helyen vagyok ott, ahol most éppen vagyok.
Sz. V.: Mivel készülsz a veszprémi gyerekeknek a legközelebbi találkozás alkalmával?
Cs. G.: Egy-egy hatalmas pacsival várom majd őket a legközelebbi Papa, Mama, Gyerekek Családi napon, de még az is lehet, hogy csendbohócként is felbukkanok egyszer, ki tudja.

A hét színésze, 2020. 23. hét
A hét színésze, 2020. 23. hét
A hét színésze, 2020. 23. hét