2020. május 26.  Vissza
Benkő Zsuzsanna
A hét színésze, 2020. 22. hét
Tudtátok, hogy mindenki kedvenc Boróka királynője eredeti szakmája szerint informatikus? És azt, hogy átúszta a Balatont, csak azért, hogy a Bátor Tábort támogatva pénzadományt gyűjtsön? Zsuzsi Miskolcról érkezett Veszprémbe, ahol pillanatok alatt lett a társulat szíve, lelke, motorja. Ismerjétek meg egy kicsit jobban Ágacskánkat, Miúnkat, A békakirály dacos királykisasszonyát, Benkő Zsuzsannát.
Szántó Viki: Az egyetemen informatikusként végeztél, mégis színésznő lett belőled. Hogyan kerültél az előadó-művészet kalandos világába?
Benkő Zsuzsi: Kamaszkoromban kezdődött a színház iránti rajongás. Miskolcon éltem és a legjobb bartánőm elment egy amatőr társulathoz játszani. Idővel olyan sok jót mesélt, hogy elmentem megnézni egy próbát, azonnal magába szippantott a hangulata. A barátnőm végül csak pár hónapig járt, én tizenegy évig voltam a Pécsi Sándor Guruló Színház tagja. Ott tanultam meg az alapokat, hogy mit jelent maga a színház, és mit jelent egy társulathoz tartozni. Szép Laci bácsi volt a mesterünk, az egész élete arra volt felépítve, hogy ezt a színházat vezesse. Nagyon sokan kerültek ki innen olyanok, akik most a pályán vannak, Vágó Zsuzsi, Makranczi Zalán például. Én sokáig nem mertem kimondani, hogy színész szeretnék lenni, de miután elhatároztam, hogy vállalom ezt az életet, onnantól mindent ennek szenteltem. Egy jóbarátom éppen Zalaegerszegen játszott akkor, ő beszélt rá, hogy jelentkezzem az ottani stúdióba, sokat mondogatta, hogy milyen remek műhelymunka zajlik ott.
Sz. V.: Te vagy a társulat csalogánya, mindig vezető szerepet kapsz a zenés előadásainkban. Mikortól kezdtél el komolyan foglalkozni az énekléssel?
B. Zs.: Gyerekkoromban nem foglalkoztam zenével, de az általános iskola alatt volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy énekesnő szeretnék lenni, szimplán mert nagyon szeretek énekelni. Megkértem anyukámat, hogy vigyen el a zeneiskolába felvételizni, de sajnos nem vettek fel. A mai napig emlékszem, ahogyan ott állok a tanár előtt, ritmusokat tapsol, amiket vissza kellene neki tapsolnom, de nem sikerül. Persze lehet, hogy millió egy oka volt, amiért nem vettek föl, és nem a sikertelen ritmuspróba, de akkor nagyon el voltam keseredve. Viszont a Guruló Színházban sok zenés darabot csináltunk, így elkezdtem magán énekórákra járni, de igazán Zalaegerszegen volt, hogy olyan énektanárokkal dolgozhattam, akik többet ki tudtak belőlem hozni. Többek között Farkas Erzsébetnek és Farkas Rozinak nagyon sokat köszönhetek.
Sz. V.: Zalaegerszegen a nagyszínháznál stúdióztál. Hogyan kerültél át a Griff Bábszínházba?
B. Zs.: A zalaegerszegi hároméves képzés alatt nagyon jó lehetőség volt, hogy nemcsak a legjobb tanároktól tanulhattunk, de végig biztosították, hogy statisztálhattunk és színpadon lehettünk. A Hevesi Sándor Színház akkori zenei vezetője, Horváth Károly volt a bábszínház igazgatója, az elejétől kezdve megbízott bennem, több lehetőséget adott, amik nekem nagyon jókor jöttek a pályámon. Amikor elvégeztük a képzést, a rá következő évben Uray Péter rendezett egy mozgásszínházi előadást a Griff Bábszínházban, egy Hamupipőke adaptációt. Péterrel dolgoztunk már közösen a Valahol Európában során, megszerette a munkámat, így elhívott a bábszínházba erre a munkafolyamatra. Eleinte meg voltam ijedve, amiért nem tanultam korábban bábozni, de mivel ez az első munkám pont egy mozgásszínházi előadás volt, így nyugodt szívvel vágtam bele. Viszont nagyon hamar megszerettük egymást a társulattal, így le is szerződtettek, Karcsi pedig megnyugtatott, hogy hamar meg fogom tanulni a mozgatási technikákat is. Az évad elején Kovács Mariann bábszínész a Budapest Bábszínházból tartott egy elég hosszú és elmélyült munkának is terepet biztosító workshopot, ő mondta nekem, hogy ne féljek semmitől, hiszen minden bábszínésznek, amikor először vesz a kezébe egy bábot, meg kell ismernie azt az adott bábot. Hiszen minden figura más, hiába marionett, vagy bunraku a technika, ami már ismerős lehet, de mások az arányok, a súlyok, máshogyan hajlik a keze, a lába, nem ugyanott vannak a szemei, így meg kell keresni a tekintetét. Minden báb egyedi. Ez egy ismerkedés, ami minden egyes próbafolyamat alatt elölről indul, és igaz, hogy most már hamarabb megtalálom ezeket a pontokat, de egy kicsit mindig vissza kell menni a dolgok legelejére. Mariann megnyugtatott, hogy úgy látja van hozzá érzékem, így ne aggódjak, szorgalommal és lelkesedéssel behozhatom, amivel le vagyok maradva. Így is lett, ma már szerencsére készség szintjén megy, gyorsan kitapasztalom az új figurák lehetőségeit.
Sz. V.: Van kedvenc technikád?
B. Zs: A marionettet nagyon megszerettem, de talán az európai típusú bunraku áll a szívemhez a legközelebb. Azt szeretem a legjobban egy bábban, ha finommozgásokra képes, amikor az érzelmek tényleg úgy tudnak megjelenni egy adott figurán, ahogyan én azt átélem.
Sz. V.: Zalaegerszegen hamar nagy szerepeket kaptál, a szakmát is gyorsan elsajátítottad. Mégis Budapestre költöztél és szabadúszó színészként kezdtél dolgozni.
B. Zs.: Nagyon jó dolgom volt a Griff Bábszínházban, tényleg jó szerepeket kaptam, megbecsült tagja voltam a színháznak. Sok barátom lett, akik a mai napig fontos szereplői az életemnek, szépen alakult a karrierem, de egy ponton mégis úgy éreztem, hogy áll körülöttem a levegő, hogy meg kell mozdítanom ezúttal saját magam, hogy új impulzusok érhessenek. Persze vágytam arra is, hogy kipróbálhassam magam a fővárosi színházi életben, úgy éreztem, hogy egyszer meg kell próbálnom ezt a független létezést, hogy ha majd idős leszek, nem nézhetek majd úgy vissza az életemre, hogy nem próbáltam meg soha. Életem egyik legjobb döntése volt.
Sz. V.: Miért?
B. Zs.: Mert rengeteget tanultam magamról. Hogy a nehézségek közepette hogyan tudok talpon maradni. Örülök, hogy meghoztam ezt a döntést.
Sz. V.: Aztán Veszprémbe szerződtél.
B. Zs.: Eleinte nem tudtam, hogy jó döntés-e újra társulati tagnak lenni, de most már biztos vagyok benne, hogy ez a közösségi lét az, ami a legjobbat hozza ki belőlem. Szükségem van arra a nyugalomra, amit ez a város és ez a színház tud biztosítani, ahhoz, hogy elmélyüljek a munkámban, így az energiáimat tényleg a kreatív munkára tudom koncentrálni. A színészi munkában számomra az az egyik legfontosabb, hogy lássam a nézőkön a reakciókat, ettől tudom, hogy érdemes csinálnom, amit csinálok.
Sz. V.: Ez a nézőkhöz való erős kötődés és elköteleződés mindenen felül áll a munkádban, gyakran nézem, ahogyan a gyerekekkel spontán játszol még előadások után, tökéletesen karakterben maradva. Olyankor mindig látszik rajtad, hogy neked is örömet okoz, amit csinálsz. Azt is tudom rólad, hogy évek óta önkénteskedsz Bátor Táborban. Ez a motiváció is innen ered?
B. Zs.: Láttam egy kisfilmet a Bátor Táborban dolgozó önkéntesekről, rögtön tudtam, hogy ez olyasmi, amivel én is szeretnék foglalkozni. Azt éreztem már abból a filmből is, hogy ez egy nagyszerű és önzetlen dolog, és hogy ebben muszáj nekem is részt vennem. Ennek már lassan nyolc éve, azóta minden nyaramnak ez a gyerekekkel közösen töltött egy hét az egyik legfontosabb pillanata. Komoly szemléletformáló ereje van ennek a munkának, sokat köszönhetek neki.
Sz. V.: Mivel fogadod majd a gyerekeket, amikor először találkoztok?
B. Zs.: Nagyon hiányzik a játék, a játszás, az, hogy színpadon lehessek, és lássam a csillogó szempárokat. Hiányzik az az érzés, hogy örömet tudtam szerezni a munkámmal, így én azt mondom, nyitott szívvel készülök az újbóli találkozásra.
A hét színésze, 2020. 22. hét
A hét színésze, 2020. 22. hét
A hét színésze, 2020. 22. hét
A hét színésze, 2020. 22. hét
A hét színésze, 2020. 22. hét