2020. május 12.  Vissza
Fekete Ágnes
Fotók: Lin Hsiao-Chan/Lize Puppet Art Colony
A hét színésze, 2020. 20. hét
Tudtátok, hogy Fekete Ágnes bábszínészünk már a Távol-Keletet is meghódította? És hogy dramaturg szakra egyedüli hallgatóként vették föl, így személy szerint csak neki tartottak órákat a tanárok? Az Ül, áll, fekszik előadásban babáknak játszik, a Rómeó és Júliában pedig a felnőtt nézőket varázsolja el. Olvassátok el az Ágival készült interjút, amiből még az is kiderül, hogy hogyan akasztotta meg táncos karrierjét egy medve.
Szántó Viki: Hogyan indult a színészi pályafutásod?
Fekete Ági: Kolozsváron végeztem a Babes-Bolyai Tudományegyetem színész szakán 2016-ban. Mivel Romániában osztott képzésben működik a színészképzés, így a harmadév elvégzése után Palocsai Kata tanárnő említette, hogy a zalaegerszegi Griff Bábszínházba keresnek bábszínészeket. Eleinte nem gondoltam, hogy ez lesz az én utam, de miután megismertem Bartal Kiss Ritát, az ottani művészeti vezetőt, úgy döntöttem, hogy leszerződőm. A képzés alatt csak félévnyi báb órám volt az egyetem, azért volt még mit tanulnom a műfajról. Gyakorlat közben sajátítottam el a fogásokat. 2016-ban költöztem Zalaegerszegre, majd egy évvel később úgy döntöttem, hogy mesterképzést is szeretnék végezni, így visszajártam Kolozsvárra, ahol elvégeztem a dramaturg szakot. Elég speciális időszak volt, ugyanis egyedül voltam diák azon az évfolyamon, mondhatjuk úgy is, hogy szerencse volt, hiszen sok mindenben rám szabták a képzést.
Sz. V.: Miből írtad a diplomamunkádat?
F. Á.: Jérôme Bell francia koreográfus színházából. Magyar nyelven nagyon kevés szakirodalom jelent meg róla, ez kicsit megnehezítette a dolgom, de nagyon izgalmas volt a munkásságát kutatni.
Sz. V.: Az egyszemélyes babaelőadásod is táncos, Góbi Rita koreográfussal dolgoztatok rajta. A táncművészet mindig is közel állt hozzád?
F. Á.: Hároméves koromban anyukámmal sétáltunk az utcán, amikor megállított bennünket egy balett tanár és azt kérte, hogy a szüleim írassanak be hozzá balettot tanulni. El is vittek hozzá, ám az első órán elkezdtem sírni, mert az egyik gyakorlat során úgy kellett volna járnom, mint egy medve, nekem pedig nagyon nem tetszett ez a feladat. A hivatalos tánctanulásom itt hosszú időre abba is maradt, de ennek ellenére minden nap több órát énekeltem és táncoltam otthon. Nagyon szeretek táncelőadásokat nézni és olvasni róluk, de már nem tudnék ennél komolyabban foglalkozni a műfajjal. Ma már testileg sem érzem úgy, hogy alkalmas lennék rá.
Sz. V.: Melyik munkád jelentette a legnagyobb kihívást, amikor még csak ismerkedtél a műfajjal?
F. Á.: Rita rendezett egy Lenka és Palkót, amiben európai bunraku típusú bábok voltak, nekem pedig több különböző szereplőt kellett életre keltenem. Nemcsak hangban kellett különbséget tennem a karakterek között, de mozgásban is, nagyon kétségbe estem, hogy ez ennyire nehéz műfaj.
Sz. V.: Most már közel került hozzád a bábjáték?
F. Á.: Nagyon megszerettem, mert olyan dolgokat is meg lehet jeleníteni, amit élőszínházban nem. Most például a Mesefutárban alakváltó bábjaink vannak, hát nem csodálatos, amikor valami a szemünk előtt változhat át a színpadon? És nem kell takarásban elmismásolni a dolgot. Itt, ha csoda történik a színpadon, az valóban meg is történik.
Sz. V.: Tudom rólad, hogy Taiwanon töltöttél egy nyarat, hogy ott kísérletezz egy előadáson. Mesélj kérlek erről egy kicsit!
F. Á.: A Griff Bábszínházzal jutottunk el Taiwanra, ahol egy csecsemőszínházi konferenciát tartottunk, mivel számukra teljesen idegen dolog volt a legkisebb korosztálynak történő játék. A turné során utaztunk többet, így jutottunk el egy kis faluba, Lizèbe, Yilan tartományban, ahol egy rizsraktárból építettek egy hatalmas bábszínházat, a Lizé Puppet Art Colonyt. Nagyon profi felszereltségű létesítmény, minden megtalálható benne, ami a nyugodt alkotási folyamatot megsegíti. Itt hallottam, hogy évente fogadnak külföldi ösztöndíjas művészeket, akik önálló műhelymunkák során saját előadást fejleszthetnek a kint tartózkodás alatt. Aztán a télen megpályáztam, megnyertem az ösztöndíjat, és 40 napot töltöttem kint elmélyült munkával, ebben a fantasztikusan inspiratív környezetben. Létrehoztam egyedül egy babaszínházi előadást, aminek Quack, Quack, Quack volt a címe és ott mutattam be. Hazahoztam a kellékeit, de sajnos még nem volt rá lehetőségem, hogy itthon is bemutassam, nem volt még időm felújítani.
Sz. V.: Mit tanultál Taiwanon, ami hatással van a munkádra?
F. Á.: Nem egy új bábtechnikát tanultam, vagy nem a távol-keleti kultúra rejtelmeit. Inkább egy szemléletmódot, ami áthelyezte bennem a hangsúlyokat. Kint minden ösztöndíjast artistnak, azaz művésznek neveznek, és valóban mindent megkapnak ahhoz, hogy a legkreatívabb formájukban legyenek. A színház fizeti az alkotók számára az útiköltséget, a szállást, az étkezést, a költőpénzt, és mindezt azért, hogy nyugodt körülmények között tudjanak dolgozni. A munkafolyamat során is kérhettem segítséget: a kinti művészeti vezető már az érkezésemkor jelezte, hogy bármiben támogat, és ha szükségem van rá, konzultáljak vele nyugodtan, ő ott van nekem. Sokáig nem értettem, hogy ez nekik mégis miért éri meg, hogy idehívják ezt a sok ösztöndíjast a világ különböző pontjairól, egy életre szóló élményt biztosítanak nekik, és közben a művészek mindössze kétszer játsszák a létrehozott előadásokat, majd hazarepülnek. Aztán elmagyarázták: nekik ez a rengeteg különböző művész és ez a sok beáramló kreativitás és alkotói energia mind egy tanulási folyamat, számukra pont az a fontos, hogy megfigyeljék, mi hogyan működünk. Átértékelődött bennem az alkotási folyamat, hogy mit jelent valójában próbálni. Hogy ez nemcsak egy munka, ami elkezdődik a próbatábla szerint reggel tízkor, és véget ér este hatkor, aztán mindenki mehet a dolgára, hanem itt valóban alkotásról van szó.
Sz. V.: Milyen volt az előadásod fogadtatása?
F. Á.: Nem egyedül voltam ösztöndíjas azon a nyáron, más bábosok is dolgoztak rajtam kívül. Többekkel összebarátkoztunk, együtt jártunk kirándulni, szórakozni. A munkafolyamat során sokat ugrattak, mert a tárgyanimáció elég ismeretlen forma volt számukra, a babaszínház meg aztán pláne. Taiwanon a kesztyűsbábnak van ősi tradíciója, minden más technika újdonságnak számít. Amikor megnézték a produkciómat, sokan megrendültek, nagyon jól esett.
Sz. V.: Majd amikor véget ér a karantén és újra találkozhatsz a veszprémi gyerekekkel, mivel készülsz nekik?
F. Á.: A Házhoz megy a Bábszínház programnak köszönhetően hamar fogok velük találkozni, így házról-házra járva igyekszem színt vinni a hétköznapjaikba.
A hét színésze, 2020. 20. hét
A hét színésze, 2020. 20. hét
A hét színésze, 2020. 20. hét