2020. május 5.  Vissza
Pál Hunor
A hét színésze, 2020. 19. hét
Tudtátok, hogy Pál Hunor színészkollégánk nemcsak sokoldalú előadóművész, de fafaragó szobrászként is egyre elismertebb alkotó? Láttátok már Lőrinc barátként a színpadon, daloló Ezermesterként, ahogyan a zongora mögül színésztársait kíséri, vagy amikor gitárral vezeti a kórust. A beszélgetésből kiderül, hogy miért kezdett el szobrokat faragni, és hogy mit gondol Veszprémről. Ismerjétek meg más alkotásait is, ne csak a szerepeit!
Szántó Viktória: Hogyan indult a pályád?
Pál Hunor: 2003-ban felvételiztem a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemre, amit 2007-ben végeztem el, utána rögtön leszerződtem a nagyváradi Szigligeti Színházba. Hét évet töltöttem ott, majd Magyarországra költöztem, mert a debreceni a Csokonai Színházban kaptam lehetőséget. Négy évig voltam társulati tag, majd egy évig szabadúszóként jártam a világot. Csak 2019-ben kerültem Veszprémbe, itt kezdtem el megismerkedni a bábművészet rejtelmeivel.
Sz. V.: Mi volt az első benyomásod a műfajról?
P. H.: Az, hogy nagyon kemény dió, talán az egyik legkeményebb, amivel valaha találkoztam. Azt érzem a próbákon, hogy létezik egy ilyen ki nem mondott cinkosság rendezők és színészek között, hogy egy bábosnak mindent tudnia kell, sőt, még egy picivel annál többet is. Azt viszont kevesen tudják, hogy ez a sokirányú koncentráció mekkora kihívás.
Sz. V.: Sőt, a te esetedben különösképpen összetett a dolog, hiszen előadásainkban nagy hangsúlyt kap a zenei műveltséged, a rendezők szeretik kihasználni azt a remek adottságodat, hogy több hangszeren is játszol. A zene mikortól ilyen fontos része az életednek?
P. H.: Tizenkét éves voltam, amikor Svájcban nyaraltunk a szüleimmel. A vendéglátóinknál volt egy pianínó, elkezdtem rajta próbálkozni. Mindenkinek feltűnt a zene iránti érdeklődésem, így kaptam ajándékba egy elektromos zongorát. Amikor hazaértünk a nyaralásból elkezdtem zeneórákra járni. Rengeteget játszottam, zenekari tag lettem, idővel pénzkereseti forrássá is alakult, különböző rendezvényeken léptünk fel a bandámmal. Majd felvételiztem a Konzervatóriumba pedagógia és zongora szakra, de három év után otthagytam a sulit. Nem vettem eléggé komolyan.
Sz. V.: Mi motivált arra, hogy ezek után jelentkezz a Színművészetire?
P. H.: Az életem egy folyamatos útkeresésről szól, ami a mai napig tart. Mindig is valami olyan igazságot kerestem, ami teljes összhangban van azzal, amit csinálni tudok. Nagyon szerettem a zenét, de túl nyugtalan voltam a pusztán zenei pályához.
Sz. V.: Fafaragó szobrászként egyre nagyobb szakmai elismeréseket kapsz, sok hazai és külföldi felkérésed is érkezik. Ha nem lenne a pandémiás helyzet, most az Egyesült Államokban dolgoznál egy trianoni emlékművön. Úgy képzelem, hogy a faragás visszavonultságot, nyugalmat igényel.
P. H.: Bár külsős szemmel nyugalmas alkotói folyamatnak tűnhet a szobrászat, de valójában ugyanolyan intenzív, sőt, pont annyira eléghet benne az ember, mint egy színpadi szerepben. Nem akarom misztifikálni a szobrászat iránti elhivatottságomat, de tényleg úgy érzem, hogy ajándékba kaptam ezt a dolgot. Egyik napról a másikra hasított belém a felismerés, hogy faragnom kell. Ültem a teraszon, és azt éreztem, hogy kéne csinálni valami olyat is, ami nem csak a pillanat művészete, valami olyat, ami megmarad. Teljesen autodidakta módon belemerültem ennek a rejtelmeibe. Ez öt éve történt, az alapokról indultam. A sors viszont szépen visszaigazol, mert valóban egyre komolyabb felkéréseket kapok.
Sz. V.: Azt látom rajtad, hogy szinte bármilyen művészeti ágban megtalálod a saját önkifejezésed érvényes formáit. A bábművészetben vonzó számodra, hogy minden tudásodat egyszerre kamatoztathatod? Hiszen megfaraghatsz egy bábfigurát, amit aztán életre keltve átlépünk a pillanatnyi művészet csodájába.
P. H.: A bábban összpontosulhat ez a felhalmozott tudás, ebben igazad van. De azt be kell valljam, hogy engem most jobban érdekel az anyag megszelídítésének a folyamata, mint hogy a saját figuráimmal történetet meséljek. Ezt a magányos alkotói munkát még nem akarom megosztani másokkal.
Sz. V.: A társulati tagok közül neked van az egyik legnagyobb tapasztalatod, játszottál több színházban, sok városban éltél már. Veszprémet megszeretted?
P. H.: Csodálatosnak tartom a környéket, a Bakony és a Balaton is különleges adottságokkal bír, megvan benne az a fajta változatosság, amire szükségem van. A szellemisége, szakralitása engem különösen megérint.
Sz. V.: Mivel készülsz a veszprémi gyerekeknek a várva-várt következő találkozás alkalmával?
P. H.: A következő családi napunkon én is leülök a kézműves asztalhoz, és mutatok néhány fogást a gyerekeknek és szüleiknek a fafaragással kapcsolatban. Szeretném a szobrászatot is közelebb hozni a közönségünkhöz. Egyszerű formákkal fogunk kezdeni. Remélem tetszeni fog mindenkinek!
A hét színésze, 2020. 19. hét
A hét színésze, 2020. 19. hét
A hét színésze, 2020. 19. hét
A hét színésze, 2020. 19. hét