2020. április 23.  Vissza
Szívós Réka
A hét színésze, 2020. 17. hét
Micimackó házában él, a szoknyájából mesefigurák ugranak elő és még vacsora közben is játszik. Rút kiskacsaként szívbe markolóan vált hattyúvá, Olgi néniként mindenkit megnevetett, az Álomszövők című babaelődásban pedig a legkisebb korosztályt szórakoztatta. Ismerjétek meg Szívós Réka bábszínészünket más oldaláról (is), hiszen neki tényleg az élete a színház.
Szántó Viki: Gyakorlatilag családi bábszínházban nőttél fel, édesapád Szívós Károly, édesanyád Török Ágnes, a Kolibri Színház társulati tagjai, illetve a Kereplő Színház fűződik nevükhöz. A te egyszemélyes (magán)színházad Buboréka névre hallgat. Anyukád készíti előadásaidhoz a bábokat, apukád rendez, gyakorlatilag a megálmodástól a plasztikus testet öltésig jelen vagy a koncepció alakulásánál, a figurák születésénél. Régóta dolgozunk együtt a Kabóca Bábszínházban, láttam hogyan árad belőled a kreativitás, a csinálni akarás. A festés is ennek az alkotói attitűdnek köszönhető?
Szívós Réka: Mindig is fontos volt számomra, hogy hasznosan és kreatívan kössem le az energiáimat, szeretem, ha akár csak a szabadidős tevékenységem után is marad egy tárgy, egy kép, egy dal. Szeretem, ha nyoma marad annak, hogy foglalkoztam valamivel, így később is emlékezni tudok arra a pillanatra, vagy élethelyzetre, amikor az a dolog készült. Ma már kevesebb időm jut festeni.
Sz. V.: Mesélj egy kicsit arról, hogyan kezdted a pályádat.
Sz. R.: A Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház Stúdiójában végeztem, a Keleti István Művészeti Iskola keretein belül. Az akkori dramaturgia tanárom, Zalán Tibor javaslatára az egész osztályt lehívták Zalaegerszegre, ahol 2006-ban éppen egy új társulat volt alakulóban. Bősze Kati, Merő Béla és Zalán Tibor kezdett egy új csapat építésébe. Öten voltunk lányok abban az osztályban, négyen szerződtünk a Griff Bábszínházba: Szolnok Ági, Frick Nóra, Domján Nikoletta meg én. Hasznos volt az a három év, amit ott töltöttem, ebből egy évig dolgoztam az előbb említett triónak, majd igazgatóváltás történt és a néhai Horváth Károly lett a színház direktora. Ő más vezetői ambíciókkal és művészeti elképzelésekkel érkezett, amihez én két évig tudtam csatlakozni. Ha az alkotói folyamatokról kell mesélnem, akkor az első évben sok szép feladatot kaptam. Székely Andrea rendezte A rendíthetetlen gyufaárus lányt, amelyben egy ördögöt játszhattam, nagyon szerettem azt a szerepet. Kovács Ildikó rendezett volna egy Micimackót, ám Ildikó néni sajnos nem élhette meg a próbafolyamatot, így édesapám vette át a darab rendezését. Apu megtartotta Ildikó néni szereposztását, így én lehettem maga Micimackó, Róbert Gida és barátai címen ment az előadás. Változott az eredeti koncepció és egy erősen zenei produkciót álmodott meg, amihez Nyeső Mari szerzett zenét. Mind a bábos pályám szempontjából, mind a szakmai hozzáállásomat tekintve ez egy szép kihívás volt. A szobámra a mai napig ki van írva, hogy Micimackó háza, mert a díszlethez elkészült egy ilyen felirat, amit végül nem használtak fel, én pedig elkértem a színháztól.
Sz. V.: Majd Pécsre kerültél, egyetemre, kicsit szüneteltetted a színházi pályát.
Sz. R.: Elvégeztem a Pécsi Tudományegyetem Magyar Klasszika-Filológia Tanszék Színháztörténet szakát. Kellett egy lélegzetvételnyi szünet a színházi létezésből, ám ekkor kezdtem el az önálló előadásaimon mélyebben dolgozni. A Buboréka Bábszínház keretein belül a Szoknyamese volt az első önálló bemutatóm, ezt a Griff Bábszínház egy évadon keresztül a műsorára tűzte, így rengeteget játszottam belőle. A pécsi időszak alatt tehát megszületett a Történetek Apolcról és a Hófehérke, amiket akkor és ott játszottam, amikor és ahova hívtak. Sosem akartam csak az önálló előadásaimat játszani, mindig vágytam az egyéb színházi feladatokra is.
Sz. V.: Így kerültél a pécsi Bóbita Bábszínházba?
Sz. R.: Igen. Meghallgatást tartottak a Hamupipőke címszerepére, és bár tudtam, hogy nem vagyok egy tipikus Hamupipőke, mégis elmentem, mert tudtam, hogy Bartal Kiss Rita fogja rendezni az előadást, akivel nagyon szerettem volna dolgozni. Végül Hamupipőke mostohatestvéreként kerültem az előadásba. Négy évet töltöttem Pécsett, ahol állandó meghívott vendége voltam a színháznak.
Sz. V.: Hogyan születtek a Buboréka produkciói?
Sz. R.: A témákat mindig én választottam, majd a szüleimmel szoros együttműködésben álmodtuk tovább a folyamatot. Mivel a Kereplő Színházban volt, hogy én is együttműködtem már velük, így fogalmazhatunk úgy, hogy már volt egy jól működő kémia közöttünk. Itt azonban tudtam személyes lenni, a mai napig megvan például az a szoknyám, ami az ötletet adta a Szoknyameséhez. A Hófehérkénél mondtam anyukámnak, hogy szeretném, ha a királynőnek négy arca lenne, és tudjon mindig átalakulni, amire ő azt mondta, hogy nem lehet megcsinálni, aztán persze mégis megvalósítottuk. A szüleim minden ötletemben, elképzelésemben segítettek, amiért nagyon hálás vagyok.
Sz. V.: Úgy felnőni, hogy a színház a mindennapok szerves része, szinte arra predesztinált, hogy bábszínész legyen belőled.
Sz. R.: Csodálatos volt úgy gyereknek lenni, hogy egy esti mese is gyakorlatilag profi színészi előadással párosult, hogy sokat diafilmeztünk, hogy szinte minden apróságból születhetett otthon is színházi előadás, vagy egy olyan teátrális pillanat, ami semmi máshoz nem volt fogható. Aki nem ebben él, az nem tudja milyen ez. Ez még most is nagyon hiányzik, és nagyon szeretem, hogy még most is ez fogad otthon, amikor hazamegyek.
Sz. V.: Ezt úgy képzeljem el, hogy egy szerda esti zsíroskenyér vacsora is olyan volt nálatok, mint egy drámai jelenet?
Sz. R.: Abszolút! De inkább komédia volt, és nem dráma. Vicces, humoros, okos és játékos.
Sz. V.: Akkor nem okozott nehézséget, hogy a Kabóca Bábszínházban bemutatott egyszemélyes előadásodat, A tengerlépő cipőt is édesapád rendezte. Miben volt más ez az alkotói folyamat a korábbiaktól?
Sz. R.: Ebben a produkcióban Várszegi Kata tervezővel dolgoztunk együtt, így más típusú látványvilága lett az előadásnak, mint az előzőeknek, illetve Szőke Kavinszki András írt csodálatos zenét a produkcióhoz, sőt, élőben kíséri több zenész is a munkámat. Elég fantasztikus dolog egy zenekarral közösen játszani, erre korábban nem volt lehetőségem.
Sz. V.: Lassan Veszprémben töltöd el a leghosszabb időt színészként. Mi az a feladat, ami itt megtalált, és máshol nem?
Sz. R.: Fontos szakmai pont az életemben a színház EFOP pályázata, mivel a megvalósítás során a legtöbbet én foglalkozom drámapedagógusként a gyerekekkel. Különleges lehetőség volt, mert igaz a nézőinknek csak egy kis hányadával, de megismertük és megszerettük egymást. Nemcsak a produkciókat nézték végig, de volt lehetőségünk utána gondolkozni, játszani a színpadon látottakról. Ez a közönséggel kialakult közvetlen, szinte személyes kapcsolat a Papa, Mama, Gyerekek családi napokon is érződik már. Úgy érkeznek a családok, hogy ismernek, tudják melyik előadásokban játszom, megkérdezik, hogy mikor láthatnak legközelebb fellépni. Ilyet korábban nem volt lehetőségem megtapasztalni.
Sz. V.: Mikor téged nézlek a színpadon mindig az az érzésem, hogy amint belép egy gyerek a nézőtérre, valami egészen más színészi energiákat varázsolsz elő magadból. Mivel készülsz a gyerekeknek a legközelebbi találkozásra?
Sz. R.: A családi napokon én szoktam diafilmeket vetíteni és olvasni a gyerekeknek, már nagyon várom, hogy folytathassam! Izgalmas új mesékkel készülök.
forrás: https://www.youtube.com/watch?v=f80H1rWC9hE